Először is tulajdonképpen az a probléma, hogy most semmit nem csinálok igazán, az egyetemről lassan csak annyi emlékem van, hogy Áron megemelte a kalapját és úgy köszönt kezitcsókolommal, köszönöm, uram, you're a well-bred gentleman, a röplabda szörnyű, már vagy háromszor voltam úgy edzésen, hogy utána a 47-esen majdnem szétvetett az az energia, amit három sorozat zsámolyozásra kellett volna fordítanom. Van, amit nem tudok belefejezni, M-mel pedig csak baszakodunk, és másik M-mel ma már muszáj találkoznom, mert két hete nem és hiányzik, de szembesíteni fog ezzel és erre most kurvára semmi szükségem, látom magamtól is, elvégre éppen most írom le és persze tehetném ezt könyörtelenebbül, vagy legalábbis nem kéne közben némi rezignált beletörődéssel hallgatnom, hogy scorn me if u wanna.
Mivel picsa énemmel könnyebb elbánnom, inkább most azon szormorkodom, hogy a piros tűsarkúm 250 km-re van tőlem pedig annyira annyira annyira őt akarom. Háh, pont most ugrott a winamp a gimmemora.
Azt álmodtam tegnap, hogy a Szarvas és az Arany János utca sarkán úszkáltam a levegőben, aztán egyszercsak észrevettem egy polcot az egyik kőkerítésen, rajta volt a Jan Marten kalóz regényes históriája, álmaimban úgy emlékeztem, hogy azt O-tól kaptam és nem értettem, hogy kerül ide, először be akartam rontani a faajtón, egészen sufniszerű volt, aztán inkább kopogtam, gondoltam elkérem. Ahogy nyílt az ajtó, először csak sok-sok cetlit láttam egészen pontos sorokban a padlón, arra gondoltam, hogy biztosan egy őrült lakik itt, aztán balra észrevettem az ajtó és a keret közti résen egy ágyat fehér ágyneművel és nagyapám feküdt benne és a bizonyítványaimat vizsálta és feljegyzéseket készített róluk, biztos úgy, mint régen a vérnyomásáról és nagyon beteg volt és tudtam, hogy meg fog halni, de azért felkelt az ágyból és én elkezdtem bőgni, nagyon bőgni, és ő kérdezte, hogy mi a baj. Először alig tudtam megszólalni de aztán mondtam, hogy akkor mégis büszke vagy rám és sírtam tovább. Ez elég furcsa megvilágításba helyez sok mindent, mert hát régebben persze zavart, hogy én voltam a legszebb lányunoka (ja, én vagyok az egyetlen, olyan 13 évesen már kezdtem érezni ennek a becézésnek az iszonyatos kegyetlenségét), aki persze nem lehet olyan okos, életrevaló, mint a fiúk. Mindemellett egy idő után észrevettem, hogy felvesznek a gimibe, a csapatba, az egyetemre, engem akarnak megkúrni a fiúk meg szeretni is, és perszepersze józanabb pillanataimban tudtam, hogy egyrészt ez engem igazán nem is érdekel, vagy ha mégis, akkor persze az ehhez hasonló önvigasztalás nem lehet hatékony. Valahol a nullán lehetek, vagy ott se, ha álmomban bőgök a szaros középiskolás bizonyítványaimon. Cél a jövő hétre: vagy igazán imádni vagy nagyon gyűlölni is kéne magam, mert sikerült egy újabb érvet találnom a poszt elejéhez. Azért a nagyapámat jó volt látni.
Nem tudom, hogy most szimpatikus próbáltam-e lenni magamnak. Oké, az egyszerűsítés fontos és szükséges: a piros tűsarkúmat akarom, most. És ha nem jön, akkor holnap hazamegyek hozzá.
