lávmitendör, fekvőrendőr

Majd elfeledem a legfontosabbat: ma már volt néhány pillanat, amikor úgy éreztem, senkinek se kellek. Persze, a nem értem mért kellek, az nem kopik el, de hogy nem, egyáltalán nem, senkinek, soha többé, ilyen de régen is volt, és már el is felejtettem mennyire -végső soron- isteni; amikor már majdnem nyávogtam, akkor jöttem rá, hogy itt a régi ismerős, és kacagtam, végre, végre az egyetlen lehetséges nézőpontból szabadnak tűnök.

Nincs kabát

Voltam ma Brame-on, tulajdonképpen két olyan kép volt, aminek az üvegében nem magamat nézegettem, meg kell állapítanom, hogy ha túl sokat alszom, pont úgy nézek ki, mintha egész éjjel kimaradtam volna, és hogy ilyenkor egészen hasonlítok Zs-re. Csak az fotó ne lett volna, fénykörök a katedrális padlóján, a távolin mindegyikben áll egy-két ember, a közelin egy kislány, csodálkozva néz felfelé, látom, ahogy Brame elmosolyodik, áh, megérzett valamit a megfoghatatlanból, ártatlan lelke fehér galamb, atyafiúszentléleknevében sikerült egy giccses kis ribancot csinálni belőle, és hogy ez mennyire, mennyire dühít. Tegnap koncerten voltam többek között M-mel, kinéztem egy táncoló lányt, göndör haj, gribedli, táncol, akárkivel, és M azt mondta, hogy egy picsa. Azt hiszem, fogalmam sincs a nőről, mint szabványról. Ja persze Brame-nak sincs, volt a kiállításon néhány testrészlet, íves fenék, lapos női has, mekkora olcsó félrebeszélés. (És egyébként is, meg vagyok sértve, nekem nincs lapos hasam.) G-re gondolok, és arra, hogy most hálisten vagy a fenébe, hogy nem vagyok otthon, és nem csináljuk, amit gondolunk, tekintet nélkül arra, hogy most akkor megteszem-e nőnek avagy nem. Egyébként sokkal többet vagyok szerelmes, mióta nincs senkim (háháá nagyjából 3 napja, de ez nálam szép, nagyon szép rekord), most például le fogok feküdni, és arra a mozdulatra fogok gondolni, ahogy a Bin Jipben a nő elkapja a férfi csuklóját, és maga mellé húzza, csak ennyire.
Ma kabát nélkül sétáltam a nagykörúton, itt a tavasz, 1,5 hét és Tiszalök, uramisten, hát erre ez a nagy fecsegés, könnyű vagyok, karikásszemű, és ha másért nem, akkor magamért se tartozom felelősséggel.

smack my bitch up

Mért is van az, hogy közvetlenül három másodperccel azután, hogy konstatálnom kell a szomorú véget, elkap a szabadság mámora? Nem akarom, hogy ilyen könnyű legyen. Megyek a sarokba kukoricára térdepelni.

G

Filmet néztem ma este N-nel és G-vel, és közben igyekeztem nem arra gondolni, amire tegnap este óta. Következésképp ma este semmi mást nem csináltam, csak pontosan arra gondoltam, amire tegnap este óta.

used to love R

Na és milyen kegyetlen az élet: veszélyes közelségben vagyok a piros topánnal, de egy fekete kolleginája úgy feltörte a lában, hogy nem tudom felvenni. És esik a hó, azért se. Nem baj, nézegetem kicsit az ezüst színű sarkát, elérzékenyülök, arra gondolok, milyen szép volt, amikor É azt mondta, hogy olyan vagyok benne, mint egy domina, R pedig itt inkább kurvára gondolt, de azért szeretett nagyon, és aztán sorra veszem gondolatban, hogy mi minden jó fog történni ma, és sok, nagyon sok, végre.

where my party people at?

Együttérző a világ, tegnapelőtt, amikor igencsak kétes állapotban (nem tudtam eldönteni, hogy most másnapos vagyok-e, vagy csak kialvatlan és félig-meddig beteg) mantráztam a metrón, hogy nem, ezt a rohadt vonatot most nem késem le, igenis kibékültem a vonatokkal, a vonatok jók, na akkor csupa olyan nő sodródott körém, akik nálam sokkal inkább segítségre szorulnak. Kezdve vele, aki épphogy elérte a kocsit, felpattant, kérdezte, hogy ez akkor most Újpest felé megy-e, egyébként jaj, ne haragudjak, ez a stressz, és egészében, úgy tűnt, mintha valami sokkal nagyobb, például, gyászról próbálná elterelni a figyelmét néhány téves metróval, mert azt mondta, hogy mint a kávét, naponta mostanában többször is fogyasztja őket. A vonaton meg egy házaspár ült sréhen szemben velem, beteges lelkesedéssel végaszavaztak egymásra gyerekkérdésben, igen, kell a nyelvvizsga a mai világban, a gyerek a suliban azért nem tanul, mert ő hülye (vagy az iskola, nem értettem pontosan), olykor egészen hatásvadászak voltak, költői kérdések, álellentétek, rafinált kis retorika. Aztán felszállt egy másik pár, az első nő eléjük szaladt a vagon ajtajáig, egészen királynői gesztussal (ez egyébként meglepett, mert láthatóan mindig alulmaradt a férjével szemben) vezette a helyükhöz az újakat, látszott, hogy úgy belakta azt a négy széket, mint valami tróntermet, nekem ez utoljára úgy 10 évesen sikerülhetett. Most már négyen beszéltek, mint a gyerekekől, és utólag úgy ítélem, én az öröklött társadalmi/családi komplexusaim miatt gondoltam arra, amire, de megnyugtatott, hogy legyen jobb vagy rosszabb, de eddig azért még van pár év.
Estére minden kétséget kizáróan kiderült, hogy másnapos vagyok, de ez akkor már annyira nem számított, mert átmentem D-be, Ludmillára, és utána könnyedén berúgtam Á-val és N-nel, többek között. F-nek még sajnáltattam magam kicsit a vonaton, hogy nem értem mért szarakodunk, legfőként pedig, hogy az egész helyzet méltatlanságát sikerült demonstrálnom azzal, hogy hazudtam M-nek. F egyszerűen édes volt, azon elméletem ellenére, hogy engem ütni kell, ha hülye vagyok, és egyébként is, az elvárható maximális kegyetlenséget ide nekem azonnal, csak megölelgetett, mondta, hogy nembajnincsbajszeretünk, és azt hiszem nagyon jól tette. Utána egy rabbi elméletéről beszélgettünk (elfelejtettem a nevét), aki a János evangélium prológusával definiálta a zsidó és keresztény vallás közti különbséget. Jó volt az este, nem bírtam az első vonattal hazamenni, úgyhogy D-nál aludtam, legalább 3 helyen a kb. 5 óra alatt, ja és isteni krumplisalátát ettünk, úgyhogy szerelmes vagyok D mamájába, még akkor is, ha felébresztettek miatta. Reggel (11:30 körül) kierőszakoltam a szolidan másnapos félig alvó Cs-ből, hol az állomás (nem ott volt), és mikor végre odaértem belefutottam G-be. Úgy szeretem már ezt is, a sűrű itthonlétet, ezt a várost, amit az elmúlt félév már-már alig befogadható havi dózisokká koncentrált.
Ja ésés, tegnap meg akart hívni egy srác valamire, de most tényleg, annyira kedves ez, az ember, aki dnb közben vonzónak talál, hát nem hittem, hogy ilyen alfaj egyáltalán létezik, it's an omen now.

a mi kódjaink

Azon gondolkozom, mégis milyen gesztus az, hogy a nagymamám lakásában kíméletlenül pontosan artikulálva először azt mondom, hogy bassza meg, aztán, hogy a faszom, legvégül meg, hogy megyek inni a G-ba. Eléggé kétségbeesett, valljuk be, most komolyan mért is csinálom, ha tudom, a nagyanyámat, ha szerencsém van, még látom vagy kétszázszor életemben, elbeszélgetek vele Gyurcsánról, Orbánról, ötvenhatról, aztán elmegyek a temetésére és talán sírok majd, de nyilván azért, mert S., meg a beláthatatlan tó, meg a földöntött hintaszék, a birodalom, meg a gabonás cetlik a franciaágyon, hogy M. ágya, fogadásra kész, és Papa ágya, fogadásra kész. Meg hogy apád mondta, hogy olyan vagy, mint a nagyanyád, bár nem értem, mire gondolt, meg a titok, az egykockás pici bocicsoki (vajon van-e még). És hogy tényleg, hát ez lehet hogy hálátlankegyetlen és egyebek, de azért ha néha -ahogy egyre öregszik, úgy egyre messzebbre- visszagondol, mindig megjegyzi, hogy hát a Toldi utca, S., a fiúknak is ez fog eszébe jutni rólunk, hogy erre majd örömmel gondolnak vissza, majd valamikor a legvégén ennek az egész kurvaéletnek (néha így mondja, tényleg, az élet előtt álljon rendre, kurva, ezt nem tudom, ki írhatta, de biztosan nem érezte a jelentőségét, én csak most először). És jobb pillanataimban, amikor nem vagyok önző egoista szerencsétlen nyavajgós picsa, akkor nem arra gondolok, hogy baszódjanak meg a fiúk, hanem, hogy persze, ezt most rám is, nekem is. A nagymamám okos nő, és ha érti ezt a nemtörődöm de persze kikerülhetetlen szadizmust, akkor igenis érthet engem is, és akkor tessék, nagyi, nem vagyok jó, következetes, szorgalmas, kiegyensúlyozott, és leginkább persze a faszom az egészbe, igyunk inkább, abból nem lehet baj.

poszt a piros tűsarkúhoz

Először is tulajdonképpen az a probléma, hogy most semmit nem csinálok igazán, az egyetemről lassan csak annyi emlékem van, hogy Áron megemelte a kalapját és úgy köszönt kezitcsókolommal, köszönöm, uram, you're a well-bred gentleman, a röplabda szörnyű, már vagy háromszor voltam úgy edzésen, hogy utána a 47-esen majdnem szétvetett az az energia, amit három sorozat zsámolyozásra kellett volna fordítanom. Van, amit nem tudok belefejezni, M-mel pedig csak baszakodunk, és másik M-mel ma már muszáj találkoznom, mert két hete nem és hiányzik, de szembesíteni fog ezzel és erre most kurvára semmi szükségem, látom magamtól is, elvégre éppen most írom le és persze tehetném ezt könyörtelenebbül, vagy legalábbis nem kéne közben némi rezignált beletörődéssel hallgatnom, hogy scorn me if u wanna.
Mivel picsa énemmel könnyebb elbánnom, inkább most azon szormorkodom, hogy a piros tűsarkúm 250 km-re van tőlem pedig annyira annyira annyira őt akarom. Háh, pont most ugrott a winamp a gimmemora.
Azt álmodtam tegnap, hogy a Szarvas és az Arany János utca sarkán úszkáltam a levegőben, aztán egyszercsak észrevettem egy polcot az egyik kőkerítésen, rajta volt a Jan Marten kalóz regényes históriája, álmaimban úgy emlékeztem, hogy azt O-tól kaptam és nem értettem, hogy kerül ide, először be akartam rontani a faajtón, egészen sufniszerű volt, aztán inkább kopogtam, gondoltam elkérem. Ahogy nyílt az ajtó, először csak sok-sok cetlit láttam egészen pontos sorokban a padlón, arra gondoltam, hogy biztosan egy őrült lakik itt, aztán balra észrevettem az ajtó és a keret közti résen egy ágyat fehér ágyneművel és nagyapám feküdt benne és a bizonyítványaimat vizsálta és feljegyzéseket készített róluk, biztos úgy, mint régen a vérnyomásáról és nagyon beteg volt és tudtam, hogy meg fog halni, de azért felkelt az ágyból és én elkezdtem bőgni, nagyon bőgni, és ő kérdezte, hogy mi a baj. Először alig tudtam megszólalni de aztán mondtam, hogy akkor mégis büszke vagy rám és sírtam tovább. Ez elég furcsa megvilágításba helyez sok mindent, mert hát régebben persze zavart, hogy én voltam a legszebb lányunoka (ja, én vagyok az egyetlen, olyan 13 évesen már kezdtem érezni ennek a becézésnek az iszonyatos kegyetlenségét), aki persze nem lehet olyan okos, életrevaló, mint a fiúk. Mindemellett egy idő után észrevettem, hogy felvesznek a gimibe, a csapatba, az egyetemre, engem akarnak megkúrni a fiúk meg szeretni is, és perszepersze józanabb pillanataimban tudtam, hogy egyrészt ez engem igazán nem is érdekel, vagy ha mégis, akkor persze az ehhez hasonló önvigasztalás nem lehet hatékony. Valahol a nullán lehetek, vagy ott se, ha álmomban bőgök a szaros középiskolás bizonyítványaimon. Cél a jövő hétre: vagy igazán imádni vagy nagyon gyűlölni is kéne magam, mert sikerült egy újabb érvet találnom a poszt elejéhez. Azért a nagyapámat jó volt látni.
Nem tudom, hogy most szimpatikus próbáltam-e lenni magamnak. Oké, az egyszerűsítés fontos és szükséges: a piros tűsarkúmat akarom, most. És ha nem jön, akkor holnap hazamegyek hozzá.