Amíg anyám élt (vagyis egész eddigi életemben) az elvesztése miatti félelem neurózisában éltem.
Barthes. Én. Csak így könnyebb kimondani, mert nem gondolok arra a babonás félelemre, hogy amint a kimondás aktusa a probléma felszámolásának irányába tett első lépés, úgy egyszerre az anyám megsemmisítésére irányuló első cselekedet.
Anyám halála előtti vágyaim (a betegsége alattiak) most már nem teljesülhetnek, hiszen ez azt jelentené, hogy a halála által teljesülnek be – hogy a halála, ebben az értelemben, vágyaimra nézve felszabadító lehetne. De a halála megváltoztatott, már nem vágyom arra, amire azelőtt vágytam.
Szenvedélybeteg maradok. Nem küzdhetek a félelmem ellen, mert akkor anyám ellen küzdenék.

Ennek nyilván semmi köze az egészhez, ahhoz, amiről ez a blog szól, túl a legnyersebb evidencián, amire talán szót se érdemes vesztegetni.