É. visszajár a blogjára. A régiről ír. Az újjal van. Lemondtunk mindarról, akik voltunk, az egészet hermetikusan lezártuk, tessék, befőttesüveg. Ugyan még eljátszom néha V.-vel azt a bizonyos játékot, előhívom a nőt, aki azt mondja, ha bárki más lehetne a helyemen, bárhol is legyen a hivatalos párod, V, te kis geci, ezt az estét mindenáron velem töltenéd, de ez már csak olyan, mint É, amikor a régiről ír. Ez nem panasz, helyzetjelentés.
Ami realitás, hogy holnap felszállok a vonatra, és úgy megyek el, mint Vili Dunka a Sinistra körzetből, gondolatban elmagyarázom N-nek, hogyan is mondja, amit én szoktam, hogyan intsen, hogy te, én, most, odakint. Hogy mikor ne próbálkozzon vele. A régi szoknyáimat, a piros pöttyös felsőt, ami akkor is rajtam volt -még megvan a kép- használja nyugodtan. Sajnálatos tévedés, hogy nekem, Vili Dunkával ellentétben, rendszeresen vissza kell járnom, a belső parancs ellenére, és ahogy telik az idő, mindig, amikor átlépem a várostáblát, szőrös Connie Illafeld mementó leszek.
Persze ez a gondolat ritmikusan fakul-erősödik, a távolság függvényében. Bárhogy igyekszem, ezt most megnyeri M, nem tudom a mai napot pozitívra kerekíteni. Inkább megadom magam, és igyekszem méltósággal távozni- az ágyamba, csábító; friss ágyneműt húztak.
