hol nyomasztó, hol felszabadító, hogy van az életemben egy ember, akihez bárhogyan viszonyulok, érek hozzá, gondolkodom róla, eddig egyértelműen konstansnak bizonyult. nem az ember, hanem, mint egy alakzat, a jelenlét egy ilyen alakzata. most inkább nyomasztó.

aztán meg a másik, hogy nem akarok elmenni most. itt feküdni, bámulni a tévét, olvasni a kanapén, sört inni és lefeküdni valakivel egyértelműen vonzóbb, mint ezek bármilyen kombinációja másutt. de egyszerűen karban kell tartani a helyeket, hogy ezek a cselekvések nagyjából hasonlót jelentsenek minden fontos élettérben. táplálnom kellene a másik két teret is, mert az enyémek, és ha azok kicsúsznak a kezeim közül, akkor ez is. azért némi haladék, az ér.

lefekszem, várom, hogy mellém feküdjenek. semmi. vannak itt a város, meg most már a világ különböző pontjain, akikkel nem bánnám. hogy ez a nem bánnám, ez felülír mindent.

hogy ez szar írás ne szociális, hanem ösztönös és esszenciális tevékenység legyen egy kibaszott irreális előzménytelen pillanatig.