az elsődleges védelmi vonal

Felhívtam Á-t, hogy. A távolság elmaszatolja a reakciókat, meg az első kemény, tömör hó feletti örömöt. A kapcsolataimba észrevétlenül belopakodik a latolgatás. Hogy egyébként nem odi et amo van, hanem a latolgatás és az evidencia közötti út oda és vissza, és hogy semmi nem fog velem történni többé, csak ez a fel s alá. Hogy nincs különbség a visszavonhatatlan és komplementere között.
Hogy ezeket a sorokat nem én írtam, hanem az a furcsa lény, akivé akkor keveredtünk, és hogy ez most (még csak nem is a lény, csak ez a pár sok) a legjobb, ami ma, 2:15-kor, fejem felett a lassan szilárd rétegekké kövülő hóval és tetővel, történhet.
Vert hadam csonthalmain győzedelmi ének, kemény, első hó.
Örülne-e ha.

jó este

elbőgtem magam az eléggé elbaszott californication című sorozaton. ahogy számolja a sellőket az apa a lányának meg magának a telefonban. olyan egyedül vagyok. van a srác, akit szeretek, meg minden egyéb körülöttem, amit szintén, és közben olyan, mintha a gangon túl kezdődne a tenger, ami elválaszt mindentől. hogy lehet, hogy meghalt, de azért ezt ennek köszönhetem, és ez a távolság az egyik legjobb dolog az életemben. és jó néha úgy tenni, mintha ez nem lenne igaz, mintha tényleg csak egy helyiértéke lenne a hiánynak, ahogy azt megpróbálták belémnevelni, és sírni kicsit, könnyen és feleslegesen, ezen a szaron.

hol nyomasztó, hol felszabadító, hogy van az életemben egy ember, akihez bárhogyan viszonyulok, érek hozzá, gondolkodom róla, eddig egyértelműen konstansnak bizonyult. nem az ember, hanem, mint egy alakzat, a jelenlét egy ilyen alakzata. most inkább nyomasztó.

aztán meg a másik, hogy nem akarok elmenni most. itt feküdni, bámulni a tévét, olvasni a kanapén, sört inni és lefeküdni valakivel egyértelműen vonzóbb, mint ezek bármilyen kombinációja másutt. de egyszerűen karban kell tartani a helyeket, hogy ezek a cselekvések nagyjából hasonlót jelentsenek minden fontos élettérben. táplálnom kellene a másik két teret is, mert az enyémek, és ha azok kicsúsznak a kezeim közül, akkor ez is. azért némi haladék, az ér.

lefekszem, várom, hogy mellém feküdjenek. semmi. vannak itt a város, meg most már a világ különböző pontjain, akikkel nem bánnám. hogy ez a nem bánnám, ez felülír mindent.

hogy ez szar írás ne szociális, hanem ösztönös és esszenciális tevékenység legyen egy kibaszott irreális előzménytelen pillanatig.

hallgatok valami nyomorék johnny casht és olyan funkcióim léptek működésbe, amelyeket nem hagynék nyilvánosság előtt, bár jobbára akkor se tettem, amikor. irreális lényeket akarok magam mellé, olyan akarok lenni, mint egy állat, tényleg megosztanék mindent egy fél órára, csak aztán szublimáljunk el. volt egy kérdés, amire éjszaka á smsben válaszolt, és valójában bármikor máskor megkívánnám ezért. legyen a cash végére bármikor, ne gondoljak arra az inas testre, amire igazából nem is gondolok, de egy hajszál választ el tőle, ne gondoljak arra a hajszálra se.
megígérem magamnak, h többet nem utalok senkire, akiről el tudom képzelni, h a sznob barátaim keresőkérdésnek használják.
ha annyi energiát lennék képes valakire áldozni, csak, h megbasszam/on, mint m, hát akkor ezt kölcsönadnám inkább valakinek. pá, én, meg az a valaki, akinek most a kezemhez tapad a stílusa.
ja még: nem tudok mit kezdeni azzal, hogy olyasvalakivel lakom együtt, aki egészségesnek tart, és lehet, hogy még izgalmasnak is, azt hiszem emiatt nem tudom most talán hiteltelenül ám roppant kellemes módon utálni magam kicsit. az is baj, hogy csak akkor tudom őszintén utálni magam, amikor jól vagyok, ilyenkor nem lehet nem arra gondolni, hogy esszenciálisan és nyelvileg is kamu ez az egész.
és még az is, hogy köszi neked, aki azt mondtad, hogy menjek már a kamaszos kérdésemmel, ebben most megpróbálom megtartani magam.

közérdekű közlemény

például előfordulhat, hogy szerencsétlen vagyok, és hagytam, hogy valami megjelenítse velem kapcsolatban ezt a blogot, és akkor valaki megtalálta, persze, csak akkor kérdés, ha az a valaki fontos, bár bizonyára beírta volna hogy a kurvaanyámat, esetleg lehet, hogy csak tapintatos volt, de akkor is: szeretlek, de húzz el innen. esetleg pont azért.

á

szeretkezni akarok ával. az empowerment a munkavállalók önállósági igényét teljesíti, kiiktat vezetői szinteket. szeretkezni akarok ával. a fiú ma a könyvtárban nézte, ahogy tanulok, és egyébként egyre többször van az, hogy megállok és gondolkodom mit is akarok csinálni, bemenni még a mosdóba indulás előtt, a trolimegállóban, a kisboltban venni kenyeret vagy a kaisersben és egyszerűen mégse gondolkodom, nem tudom, megfagyva állok fél percig mint aki kimarad most egy körből aztán meg elindulok valamerre úgy, h az egészhez hozzá sem tudtam szólni és közben ráadásul teljesen hülyének néznek. és szeretkezni akarok ával.
(felszabadító ezt a szót használni.)
nincsenek gondolataim, nincsen kaja a hűtőben. majd jön á, mert á van.

tökéletesen úgy viselkedtem mint egy elcseszett idióta szép fehér ingben olyan zöld nyakkendőben amit a fiúk szívesen a nyakadon hagynak ha lefekszel velük különösen ha kemény vagy, és megcsinálod mondjuk azzal az emberrel a földalattin lelógott a kopasz fej széléről a fehér haj mint valami függöny, most holnap rosszul leszek a függönyömtől és végig azon gonbdolkoztam, hogy le tudnék-e vele feküdni, mert az már valami, mit kell ahhoz kikapcsolni eleve mért egyetlen napra sűrűsödnek össze a boschivá csúnyult emberek, mindenki csúnya volt a villamoson és én féltem hogy egyrészt széttépnek másrészt a sofőr nem nyitja ki többet az ajtót ( amúgyis milyen lehet villamosvezetőnek lenni, hova lehet tenni, melyik testrészre lehet rárajzolni azt a feszültséget hogy ez egy villamos kibaszottul sietni kéne, hogy elérjük a mester utcát, a rákóczi teret a blahát a nyugatit a margitszigett amit ráadásul nem is lehet, de mégse, nincs hova sietni, mert át kellett állítani a belső órát a még 3 megálló és ott vagyokról a még 5,5 óra és ott vagyokra) szóval ha ez a sofőr akiről eleve elképzelhetetlen, hogy nem robban szét a feje az első munkanapon szóval ő egyszerűen nem nyitja ki többet azt a kurva ajtót ami mindig bekapja a táskámat és akkor nekem ott kell maradni és újrakezdeni a civilizációt azokkal a lényekkel, akik ma undorítóak voltak, együtt kell vizelnem meg ennem velük meg a villamos egyik végében gyárat alapítani a másikban meg hivatalosan találkozni és tárgyalni velük és lefeküdni velük hogy szaporodjunk aztán megszülni a kölyköt ott az átlátszó ablaknál, hogy mindenki lássa a magzatburkot na mindig ettől félek a forgóajtóknál is a lepkéktől nem tudom mért kezdtem el a félni, mert jól állt, hogy lepke és egzotikus vagy megfogtam az undorító szárnyukat egyszer de az biztos hogy gyűlölöm őket olyan lehet hozzájuk érni mint lefeküdni a függönyfejű és irdatlan hasú férfivel, akiről nem tudtam nem azt gondolni, hogy amint lelépek a metróról kifolyik a bele és ömlik utánam és a corvinusig kísér mint valami elbaszott vöröstenger, bejön velem tankutra és ma elaludtam, és meglepett hogy nem ér a szám széléig a férfi belseje, a szám szélig vagy egy kicsivel beljebb inkább egy kicsivel beljebb